A felkelő Nap földjén

Csodálatos megtapasztalni a Nap járásának teljességét,  a vele összehangolt életet, különösen ha emellett kalákázik az ember. 
A Székelyföldről induló közösségépítő kaláka mozgalom 2010-ben új helyszínen, az Alföld egyik szegletén ütött tanyát: a szellemiség és lelkiség megtartásával a korábbi hagyományok és megszokottságoktól kissé eltérve kalákáztunk. A legfontosabb különbséget a táj jelentette, hiszen eddig mindig - még az első magyarországi helyszínen a Mátrában is - hegyvidéken, erdők között, patakok, források közelében munkálkodtunk, ám idén tavasszal a nagy magyar Alföld lett otthonunk. 
Történetünk 2009 őszén kezdődött, mikor a budapesti Ars Topia Alapítványunkat megkereste egy lelkes és kitartó fiatalember Tóth Miklós, a békéscsabai Homo Faber Alapítványtól, aki már régóta figyelemmel kísérte Székelyföldön zajló népi gyógyfürdőket felújító közösségépítő kalákáinkat. Megismertük céljaikat: a tájjal egységben élő közösség létrehozásáról Mezőgyán község mellett, Eperjes pusztán. Közösségépítő, tájgyógyító és táj alakító szándék megvalósításához kérték együttműködésünket. 

 

 
A kaláka, ez a Kárpát-medencében egykor hagyományos közösségi munkaforma, Magyarországon kevéssé él a köztudatban. Régen kalákában épültek az iskolák, utak, templomok, a közösség számára fontos épületek; de egy fiatal pár számára kalákában építettek házat, sőt az aratás is gyakran így szerveződött, a lényege, hogy egy közös célért összefogva együtt dolgoznak, úgy hogy mindenki annyit tesz bele, amennyire lehetősége- ereje van: munkát, anyagokat, ételt, imát. A segítséget, ezt a szeretet munkát pedig illett vissza- és továbbadni. Ebből a közös áldozatból, együttműködésből létrejövő dolog, pedig mindannyiunk számára érték.
 
Erdélyt régóta járó, kalákázó emberekben kialakul egy kettős identitás, hiszen ott Székelyföldön is otthon érzi magát, majdnem úgy mint itthon. Mégis gyökeresen más a két táj, és az emberek. Más a két otthon adta élmény. 
Hosszú-hosszú évek rövidebb majd tizenöt hónapos lelkes, szívet melengető székelyföldi „otthon” léte után, tértem vissza szűkebb hazámba. Ekkor láttam be, hogy a táj, a történelem, a hagyományok és még az éghajlat is mennyire meghatározzák az adott tájban élő emberek lelki alkatát. Nagyon sok mindent meg lehet tanulni, át lehet venni, de az alapvető helyhez kapcsolódó lelki alkat adottságunk. 
Itthon, az Alföldön, ahol kis-magyarországiak, vajdaságiak kalákáztunk együtt jobban értettem és éreztem a szavakat, a tájat, és ami mögöttük van. Az embereket egy cseppet jobban ismerem és értem. Nem többel csak egy cseppel. Ám ez elég volt hozzá, hogy valami újszerű élménnyé forrjon össze bennem. 
Ehhez társult a korábbi kalákák hegyeit felváltó szokatlanul sík vidék, az Alföld, azon belül a Kis-Sárrét, ahol végtelen a tér, és olyan aprónak érezhetjük magunkat. Őszintén bevallom lebecsültem az Alföldet, és bocsánattal tartozom felé. Hiszen épp oly bőséges és változatos természeti-, táji-, kulturális vonásai vannak, mint más vidékeknek, csakhogy a léptéke más. A Nagy-Alföld mikrokozmoszok millióiból áll össze, ez a végtelen láthatár apró különbségektől, apró részletektől válik sokszínűvé és gazdaggá. Ha vállalod, hogy letérj az útról és belépj a végtelen térbe, megnyílik és elbűvöl részleteivel: virágaival, állatkáival, hangulatokkal, a tájképekkel, színekkel, szagokkal. 
Talán a legfontosabbat hagytam utoljára: a Napot és az Égboltot. 
Különleges élmény reggel a Nappal együtt kelni, ahogy a jurtában a hasunkra süt, és a Naplemente egyre tompuló színeivel búcsúzni a fénytől és az aznapi munkától.
Ha az ember a tájban él, a Nap irányít, a felhők követhetetlenül változékonyak, az éjszaka csendje és a csillag milliók más mértéket mutatnak.  Uralják a tájat és benne az embert, a lelket emelve az Ég felé.
Fogékonyságunk kitágul a természet kimeríthetetlen megjelenési formáira, amelyet a Teremtő nekünk ajándékoz nap, mint nap. 
 
Augusztus közepén egy fiatal kezdeményezés örömére és gyarapítására gyűltünk egybe, mindösszesen negyvenen. Egy közösség születését várjuk attól, ami Eperjes pusztán a házigazdáink lelkében megfogant, és amit erősíteni szeretnénk munkánkkal, hitünkkel és jókedvünkkel. 
Már tavasszal elkezdődött az Eperjes pusztai közösségépítő kalákák sora. Akkor épült meg a kenyérsütő kemence Békési Pista irányításával az akácos ligetben. A nyári kalákán pedig barátságosabbá tettük a padolással a kút környékét. Közösségi térré formáltuk a tűz helyét, ahol nappal az ételünk készül, este melegedni, beszélgetni, énekelni vagy  éppen a tüzet nézni gyűlhetünk össze a földpadokra. 
A hely megszületését, újjá éledését természetesen „keresztelő” követte: kifaragtuk és megfestettük Eperjes puszta névtábláját, ami a főút mellett hirdeti a közösség letelepedését. 
Emlékjelet állítottunk a korábban itt élt elődök tiszteletére és emlékére. A végtelen távlatokat élő tájban festett-faragott oszlopok, és imákkal írt táblák jelölik az ember útját.
 
Sok rétege van minden vidéknek. A kaláka idején kicsit bekukucskáltunk ezekbe a rétegekbe: sokszínű szépség és fájdalom tárult fel az itt élő, múltjukat becsülő emberek jóvoltából. Hallottunk Sinka István költőről, Szabó Pál íróról, jártunk a biharugrai halastavak útvesztőiben, a geszti Tisza kastély csupasz szobáiban, a park famatuzsálemei körül, és éjszaka Nagyszalonta fényei tűntek fel; mind-mind múltról-jelenről mesélve.
A mai Magyarország keleti határszélein a mindennapi élet nehézkesebb, viszontagságosabb, hiszen a történelmi Magyarország szívét jelentő táj, ma a keleti határvidékként, távol esik a fejlesztések fő sodrásától, ami azonban a természeti-, táji értékeinek megmaradását teszi lehetővé.
Hiszem, hogy azok, a közösségükért áldozatkész emberek, akikkel itt találkoztunk hittükkel, reményeikkel és szeretettükkel újra elevenné és termékennyé tehetik ezt a tájat és közösségeiket, a saját szívükből áradó fény által. 
Tikk Dóri